5. Szeremley Kéknyelű, Badacsony, 2006 – 9.3 pont
A száraz badacsonyi fehérbor, amit vakon, az illata alapján simán leaszúznék. Méz, aszalt sárgabarack, trópusi gyümölcsök csordogálnak benne. Ha megkóstolom, továbbra is az aszalt sárga gyümölcsök tűnnek fel, a még mindig magas, élénk savérzet és a krémes, omlós textúra. Vagyis még szájban is tűnhetne aszúnak – amiből kivették az édességet. Igazából a legjobb száraz szamorodnik tudnak ilyenek lenni, de azokban meg többnyire ott van a diós, oxidatív jegy – ebben a borban meg csak nyomokban. Lassan tizennyolcadik évébe lép, és még mindig „forgalmi tétel” – a Szeremley szokta kóstoltatni jobban eleresztett rendezvényeken és tudtommal még a pincénél is beszerezhető. Én mindenesetre beszereztem magamnak két kartonnal, és előhúzok belőlük egy palackot, ha arra vágyom, hogy tereljék el a figyelmemet a hétköznapok szélmalmairól. Ez a bor képes rá komplexitásával, sokszínűségével és idős kora ellenére meglévő vitalitásával. Valójában a második pohár belőle már folyton azt hiteti el velem, hogy soha nem halunk meg, és ez a gondolat a harmadik pohárnál már egészen rémisztő is lehet, úgyhogy csak óvatosan ezzel a pszichedelikus cuccal.
4. St. Andrea Merengő, Eger, 2019 – 9.3 pont
Hosszú évek óta tart a kapcsolatom a Merengővel, a 2009-es óta minden évjáratból veszek pár kartonnal, aztán nézegetem, melyik hogyan fejlődik, néha még el is érzékenyülve, mint egy boróvóbácsi, miután kirepültek a borgyerekek. A 2019-es az egyik legklasszikusabb bikavér, ellentéte az excentrikus, intenzív és pompás 2018-asnak. Feszes, egyensúlyos, a könnyű (gyümölcsös) ellenállás felé még véletlenül sem elbillenő finom, fűszeres, közepesen intenzív, érett tanninokat és enyhe pörköléses, hordós csokisságokat kiváló arányban mutató, valahogy mértéktartóan nagy formátumú bika. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakul majd az évek során, továbbtanul-e, és mi lesz, ha nagy lesz. Öreg Merengő-szimatom azt mondatja velem, hogy sokra viszi.
3. Gál Pajados, Eger, 2018 – 9.3 pont
2018 parádés évjárat volt Egerben, csengő-bongó, érett, szépséges borok születtek, bánhatja, aki nem vette ezt észre, mert már alig-alig kaphatók. Gál Titi Pajadosa esszenciálisan mutatja meg, miért is olyan szép a ’18-as év – és hogy általában is milyen szerethetők és karakteresen gyümölcsösek tudnak lenni a legjobb egri bikavérek. Ebből a borból tényleg dőlnek az ízek és az aromák, eper, málna, cseresznye, hecsedli… (Egy bor, amitől eszembe jut a hecsedli szó! Őrület!) Nagyon érettek ezek a gyümölcsök, de nem fordulnak túlérettségbe, lekvárba, főtt kutyulmányba. Közepesen intenzív, csiszolt tanninok, éppen jó savérzet és a piros gyümölcsök vad ficánkolása teszi egészen kirobbanóan élettelivé a Pajadost. Rendkívül koncentrált és hosszú bor és közben nyoma sincs nagyzolásnak vagy mondjuk a hordós érlelés sulykolásának. Mintha készítője bízott volna az alapanyag természetes erejében (mely tökéletesen érett be: nincs benne semmi zöld karakter, ugyanakkor az alkohol sem szállt el és a savszerkezet is optimális), és hát milyen igaza lett!
2. Vesztergombi Bodzás Cabernet Sauvignon, Szekszárd, 2019 – 9.4 pont
Ritka az ilyen bor Magyarországon. Rendesen beérett tiszta cabernet sauvignon tökéletes szerkezettel, nagy formátummal – szinte már a wtf kategória. Meg kellett csípnem magam, azaz újra meg újra megkóstolnom, hogy elhiggyem, de ez a bor tényleg ilyen, simán versenyben van jobban sikerült Bordeaux Supérieurökkel, hogy nagyobbat még ne mondjunk így hirtelen. Egészen intenzív és nagyon cabernet-s illat sok feketeribizlivel, kis leveles-mentás karakterrel, licorice-szel. Nagy tannin, mely nem sprőd, hanem már most kezd szép puha lánccá összeállni. Magas savérzet és kiemelkedő feketebogyós aromaintenzitás. Jó hordóhasználat, mely kevés csokit és édes fűszereket hoz a kortyba. Nagy hossz, több évtizedes érlelési potenciál. Kilencven éves koromban szeretnék majd felbontani egyet a készítőjével és azt mondani: „Csabikám, nem volt igazam. Tegyük el még tíz évre.”
1. St. Andrea Nagy-Eged, Eger, 2019 – 9.5 pont
Vannak borok, melyeknek egy-egy szép részletére nem szívesen hívja fel az ember a figyelmet, mert egyből úgy érzi: ezer másikat meg méltatlanul kihagyott; ráadásul a bor éppen ezeknek a szépségeknek a táncától, az összképtől, avagy harmóniától tűnik olyan tökéletesnek. A St. Andrea Nagy-Eged is ilyesmi: agyzsibbasztóan komplex és sokoldalú, képes teljesen elcsavarni a fogyasztó fejét. Nagy-Egedről, tehát nem csak a hegyről, hanem a környező részekről is származik a szőlő, és én ezt a környezést és származást most egyáltalán nem bánom: míg a kizárólag a Nagy-Eged-hegyről érkező Agapé (melyből 2023-ban a 2016-os, forgalmi tételt kóstoltam) feszes, szikár, klasszikusan „hegyes”-nek tűnt, és a maga kategóriájában persze műremeknek, addig a Nagy-Eged kedvesebb, színesebb és megközelíthetőbb. Az Agapével magázódó a viszony és asztalnál ülve kóstolgatod, a Nagy-Eged a legeslegjobb társ, miközben a kanapédon döglesz. Már az illata is émelyítően csábító: feketeszeder, fenyő, eukaliptusz, licorice, szerecsendió, chilis csoki, kakaópor, toast van a borszakíró vaskos noteszában és egyik sem a fantázia terméke. Kóstolva sok, szinte rágnivaló feketebogyós gyümölcs érkezik (feketeszeder és jellegzetes feketecseresznye), közepesen intenzív, nagyon érett tanninszerkezet, élénk savak és szuperbársonyos, „bélelős” textúra. A kortyban végig jelen van egy egzotikus, fűszeres karakter és rengeteg extra íz, mely nem csak a gyümölcsből származik, hanem a remekül használt hordót és a termőhely sajátosságait is szépen visszhangozza. A Nagy-Eged olyan könnyen iható nagy bikavér, melyben ugyan végig jelen van a szép, komplex gyümölcsösség, de végig a háttérben marad, hogy hangsúlyosabbá válhassanak a bor egészen különleges és karakteres tónusai is. Mire is következtethetünk vissza mindebből? Hát, leginkább háromra, úgy is mint: jó szőlő, jó terroir, jó borász.
A lista 50 – 41. borai itt találhatók.
A lista 40 – 31. borai itt találhatók.
A lista 30 – 21. borai itt találhatók.
A lista 20 – 11. borai itt találhatók.
A lista 10 – 6. borai itt találhatók.
Szólj hozzá!