A Villányi Franc egyre nagyobb sztori. Túl közelről ez (a sztorivá válás) valószínűleg nem látszik jól, és persze túl messziről sem, mert úgy meg semmi (nem látszik). Én valahol középen állnék a szemlélődők sorában, nem vagyok borász, villányi meg végképp nem, de outsider sem vagyok, sok nemzetközi borbolondozásra járok és elég sok külföldi borbolonddal tartok kapcsolatot – és hát az utóbbi nem több, mint 2-3 évben azt látom, hallom, hogy a Villányi Franc-t a világ borértői elkezdték számontartani. (Szájukon tartani, haha.)
Kötelező zárójel
Igen, boros körökben újabban már a Villányi Franc-t illik ismerni. Ott még sajnos nem tartunk, hogy kínos lenne nem ismerni, de a térség (Közép-Európa) borairól szóló komolyabb előadásokban már kötelező zárójel, a fajtáról szóló diskurzusokból kihagyhatatlan, és bármilyen hihetetlen, de még a Master of Wine tasting vizsgán is felbukkanhat mint felismerendő tétel (és a feltételes mód láncait lerázva fel is bukkant nem olyan rég!).
Fel sem fogjuk, hogy ez mekkora dolog. Ha minden a boldog boros delíriumaink szerint alakul a következő röpke néhány évtizedben, lehet a Puskás, a paprika, meg a gulyás (és persze a senki által nem fogyasztott Tokaji Aszú) mellett egy normális nemzeti brandünk. (A véleményformáló, „mértékadó” szakma bevette a kánonba, ez megtörtént, pipa, úgyhogy most már csak Szoboszlait kell felkérni reklámarcnak és minden oké lesz.)
Nincs másik
Rég történt ilyen magyar borral. Illetve, bocsánat, pontosítok, történt már ilyen a magyar borral: nem is olyan régen, mégpedig 300 évvel ezelőtt, a tokajival. És azóta? Hmmm. Persze lehet próbálkozni az egyre tisztességesebb bikavérekkel meg kínlódni a remek száraz furmintokkal, de az a helyzet, hogy ilyen borok (harmonikus vörös középcuvée-k meg jó savhangsúlyos fehérek helyi fajtából) vannak dögivel a világ borzsibvásárában. Na de fasza franc? Az nincs olyan sok. Persze, azt páran tudják, hogy mondjuk a híres-neves Cheval Blanc jelentős részben cabernet franc. És hogy a Loire vidéken jelen van a fajta. De hogy kizárólag cabernet franc-ból tökös, nagy formátumú borokat készítsen és erre brandet építsen, az hálaistennek valamiért egy borvidéknek sem jutott eszébe. És miután nem olyan régen Villánynak eszébe jutott, néhány megmondóembernek ez fel is tűnt. Villány össze lett kötve (mégpedig minősített bor-anyakönyvvezetők által) a cabernet franc-nal, és Villány hülye lenne ezt nem kihasználni.
Most már csak az a mellékes kérdés, hogy milyen a termék.
Csupa !!!
Hát, elég jó. Egyre jobb. A 2017-es évjárat nagy magyar franc-jai főként 2020-ban és idén kerültek piacra – ez az évjárat nem mindenhol volt kiemelkedő Európában, sőt Spanyolország és Olaszország sok borvidékén kifejezetten nehéznek számít, de itthon szuper nagy vörösök készülhettek. Például telt, érett, csiszolt tanninú cabernet franc-ok, amik a frissességet, jó savakat sem dobták el. Érdemes bevásárolni a legjobb példányokból: ezek a harmonikus, egyensúlyos nagy vörösök érlelési potenciálja minimum tíz-tizenöt év, és a következő évek nem mindegyike lesz ilyen, elég, ha csak az idei évjáratra vetjük aggódó tekintetünket.
’17-es magyar franc-ban még nem csalódtam. Jó, hát nem kapkodok akármi után, de ez akkor is nagy dolog. Heumann Trinitá, Takler Szenta-hegy, Vesztergombi Kerékhegy, Kiss Gábor Code… csak az elmúlt hónapból pár ’17-es CabFranc, amit kóstoltam és az eredmény csupa !!! a jegyzetfüzetemben. Mind a négy olyan bor, hogy ki lehetne állni velük a provájnok közepére, hogy tessék, itt az új magyar produkció, amivel felvesszük a versenyt – mi ilyet szürcsölünk otthon, miközben a tévében is azt nézzük, hogy ikszre hozzuk a franciákkal, a németekkel meg az angolokkal a meccset.
Ruppert Cabernet Franc 2017
A legutóbbi ’17-es cabernet franc, amit két napja nyitottam, a Ruppert Pince Villányi Franc-ja. Ez a bor most már második éve szerepel nagyon elöl a Top 100 Magyar Bor listán, gondoltam, ideje rápróbálnom, ha már úgyis van nekem három palackom a sublótban.
Az illata a klasszikus franc-os feketeségeket pöfögi. Érett feketeszeder, feketecseresznye és mellette egy kicsivel frissebb, epres, málnás karakter. Aztán persze megjelennek az illatban jócskán a hordóból érkező cédrusos, sőt kókuszos jegyek – valójában ezek jelennek meg először és csak kitartó pohárköröztetés után érkeznek meg a gyümölcsök, de akkor aztán tényleg rárúgják az ajtót a szimatolóra. A korty pont olyan, amire azt mondja az angol borszakíró, hogy „juicy”. Sok csiszolt tannin, nagy test mellett nagyszerű élénkség, táncoló savak és persze megint csak hegyekben álló feketegyümölcsök. A kortyot a sok ponton (középen és utóízben) felbukkanó hordózottság kíséri végig, ha ez szolídabb lenne, gyakorlatilag nem tudnám letenni a poharamat, így azért minimum félóránként kell kérnem egy (víz)ivószünetet.
Szép bor, jó bor, csupa gyümölcs, fajsúlyos és öröm nyakalni, mutogatnám fűnek, fának. De azért a kissé nehézkezű hordózás, mint még mindig annyi nagy magyar vörösbort, „lefelé nyomja”. Ha egy nagyon tájékozott borértő beleszagol, sanszos, hogy azt mondja: „aha, magyar” – az intenzív és picit rusztikus oaky jegyek miatt. Ezeken még kell csiszatolni, de a bor finom, az utóíz hosszú, és már a sztori is megvan. Én nagyon remélem, hogy az is egészen hosszú lesz.
Szólj hozzá!