Na, savfetisiszta, az nem volnék, pedig sok úgynevezett borszakértő egyértelműen savfetisiszta, sőt savőrült, nem tudom, miért alakul ki ez náluk, talán kényszeresen demonstrálniuk kell, hogy az ő ízlésük más, mint a közé, de az is lehet, hogy csak, úgy, szimplán, verte őket az alkoholista apjuk és felcseperedve a küzdős élvezetek rabjai lettek, valamint szakértői a probléma okozójának.
Én ezeket megúsztam és nem szeretem, ha magas (azaz metsző, éles, cudar) a savérzet egy borban, de még a „közepesplusz sav” is a komfortzónám után van minimum kettővel, valahol a hűtőszekrényem mélyén kővé hibernálódott lime-ok mögött.
Ezek után ha azt mondom: a Takler Gurovicai Kékfrankos tetszik nekem, akkor a húszforintos kérdés az, hogy milyen lehet a savérzete?
A megfejtés: közepesmínusz.
Ahh, közepesmínusz! A legeslegszebb boros mérték! A van is, meg nincs is kategóriája, a hülyeség és az erotika netovábbja: a valami (minden) és a semmi határán lebegő, izgalmas, egyszerre a világot és lófaszt sem jelentő petting.
A Gurovica-dűlő déli kitettségű, napsütötte terület a Szekszárdi borvidéken, Takleréknak nyolc hektárjuk van itt, kékfrankosukat 2020-ban, ebben a viszonylag száraz és egyenletesen meleg évben, amikor ősszel alig ment le a nap, viszonylag későn szüretelték, és a bor lágy karakterű, kerek, cirógató lett (l.: közepesmínusz savérzet), a gyümölcsaromái aszalványosak, enyhén túlérettek… de közben ez a kékfrankos mégis csak komplex, sokszínű és hosszú…
A mennybe jutás reményében
A dűlő a szerb Gurovica családról kapta a nevét vagy félévezreddel ezelőtt, és hát a szerbek sejtették, hová kell szőlőt telepíteni – sok mindent a szőlő- (meg gasztro-) kultúránkban nekik köszönhetünk. A területet később a szekszárdi szerb ortodox parókiának adományozták, a „mennybe jutás reményében, kegyes adományul”.
Ha egy bor igazán tetszik nekem, korai emlékeket idéz. Furcsa, hogy így van, mert miért jut eszembe egy italról, amit az első tizenöt évemben kerültem, a gyerekkorom? Márpedig a Takler Gurovicai Kékfrankos elém hozza gyerekkorom illatait (meggymárka, szagos radír), ízeit (töltetlen málnacukor, igen, ha nem vágtad el a nyelved, meg sem érdemelted) és művészetét (benyálazott kézfejre tapasztott rágóspapír).
De fejemet a nosztalgia mocsarából még utoljára, józanul kiemelve elmondanám, hogy ez a bor azért borszakértős mércével is adja. Az illat széles: ezeken a tényleg érett, kompótosodó piros gyümölcsökön túl ibolya, fűszerek, licorice parádézik benne. A korty telt, selymes textúrájú; nagy a gyümölcskoncentráció, az aszalványokon túl is van benne élet, frissesség és a hosszú utóízben némi konok köves érzet. És a hossz… ami a jó bor legszebb fokmérője… szóval a hossz, az olyan, hogy nem érek a…
Én egy önző borsznob volnék, kérem. Nekem aztán mindegy, hogy a Gurovicáék elajándékozták ezt a csodás szőlőterületet, ha végül is a Taklerékhez került.
Én csak szeretném valahogy kitölteni és felhörpinteni azt a pár kellemetlen évet az első töltetlen málnacukor és a mennybemenetel között.
Szólj hozzá!