Annak ellenére, hogy most már kifejezetten kerülöm, ezen a télen elég sokszor összefutok a Gere Koparral. A ’17-es a futó évjárat, és hiába próbálkozik, nem, nem, nem tudom szeretni. Miért is tudnám, mikor semmi szerethető nincs rajta.
Mélység és összetettség nélküli nehézkesség, poros tanninok és olyan hordózottság, hogy két pohár után még egy fatipli elszopogatása is frissítő amuse-bouche-nak tűnik.
Gere Kopar: A nosztalgiabor
Kár érte, hiszen mondhatni, ezen a boron nőttünk fel, sokat köszönhetünk neki, húsz-huszonöt éve ez volt az egyik legjobb házi feladatunk (beadandónk – hahaha), amin együtt tanultuk ezt az egész borosdit. Csakhogy amíg az elmúlt két évtizedben sok borász és fogyasztó – főleg külföldi mintákon edződve – fejlődött és tapasztalt, addig a kilencvenes-kétezres évek ikonikus villányi bora, a Gere Kopar egy helyben szüttyögve számolta kitüntetéseit. A Kopár-dűlő nagy házasításából a Gere Pincészet Kopar nevű top birtokborává vált, az ékezet mellett elveszítette egyediségét és sármját, de ami a nagyobb baj, hogy azóta is képtelen a megújulásra vagy kicsit is követni a nemzetközi vagy akár hazai trendeket, megfelelni a változó fogyasztói igényeknek. Nem!, ő maradt tök ugyanolyan, mint húsz éve volt, a Gere Kopar ma már egy skanzenbor, amit nosztalgiától remegő kézzel dugóz ki az ember, és közben mosolyogva emlékezik vissza azokra az időkre, amikor ő maga is azt gondolta: azok a legjobb magyar borok, amikre jó nagy betűkkel rá van írva, hogy barrique.
Pedig 2017-ben a körülmények egészen jók voltak ahhoz, hogy egy harmonikus, gyümölcsös, szép Kopar szülessen. És végül is kóstolva érződik: a szőlők (különböző dűlők bordeaux-i fajtái) szépen beértek. Illatában az első másodpercben megjelennek a feketebogyók, az aszalt szilva, de kettőt sem pislant a kóstoló és rádől a fa. Likőrös, puncsos, rumosdiós jegyek, kakaópor és intenzív cédrusok. A bor kóstolva sem kegyelmez: gyümölcsöt alig mutat, viszont ad reszelős tanninokat, rengeteg deszkás fásságot, feketekávés pörköléses karaktert és mindezekből következően, már a korty közepétől szikár kesernyéket. Szinte csikorog a korty és annyira kiszárítja az ember száját, mint egy másnaposan áthorkolt hajnal.
Durva deszka
A legnagyobb baja a bornak, mint látjuk, az intenzív és rossz hordózottsága – amivel persze nincs egyedül: sok nagyravágyó magyar vörösbor hendikepje ez, jó néhány nagy magyar vörösbor még mindig agyon van hordózva, ez az igazság. Túlfűszerezett étel, rommá sminkelt arc… sok metaforát mondtak már a jelenségre a borszakírók – a lényeg: hogy eltűnik a lényeg. Nem látszik a gyümölcs, a sokféleség, a sok szép részlet, csakis a durva deszka. Ki az oka ennek? A borász? A magyar kádárok? A zempléni tölgy? A fogyasztó? Vagy én? Ja, lehet, hogy én…
Az ilyen boroknak, mint a Gere Kopar 2017 nincs nagy jövője. Fiatalok nem isszák kilencezerért, az tuti. A márkaismertség persze kitart egy ideig, biztos, hogy még évekig ezt viszik komolyabb grillpartikra a Gant-pólós hatvanas arcok. De ki fogja ténylegesen meginni? Vagy azt gondoljuk, hogy a magyaroknak simán beadható, hogy mindig mindenért meg kell szenvedniük, még az élvezeti cikkekért is? De nem ám úgy, hogy a beszerzésükért, hanem még a fogyasztásuk közben is egy picit megszenvedni illik?
Ne már.
Szólj hozzá!