Asszem, megszerettem az egri bikavért. (Tizennégy éves koromban a legjobb barátom, a Bandi, aki akkor már komoly barátnős férfi volt, és szintén tizennégy éves, felkészített, hogy majd amikor szerelmet vallok Áginak, a szomszéd gimnázium legjobb nőjének, mindenképp azt mondjam, kicsit ilyen odavetett, leszarom stílusban, hogy „asszem, szeretlek”, ez az asszem mindig beválik, ettől begolyóznak, ez a tuti.) Szóval, asszem, szeretem az egri bikavért.
Ez nem volt mindig így, sőt. De a bikavérek is változtak, és én is változtam, a bikavérek egyre jobbak lettek, én meg… Na mindegy, ha az ember valaminek (vagy valakinek, sőt valakiknek) a bolondja (úgy értem, szakértője) lesz, tehát ha az ember elkezd valamit (vagy valakit, -kiket) komolyan venni (a magam esetében most elsősorban, de nem kizárólag a borra gondolok), akkor óhatatlanul végigmegy különféle kötelező stációkon. Az első stáció a felfedezésé, a minden vicc (bor) új ideje – ez a szakasz nem igazán érdekes. (És rengeteg rémes sauvignon blanc, meg hordós, old school, vaskos vörösbor a kísérője.) A második szakasz a perfekcionizmusé, a tökéletes hajszolásáé, és évtizedekig bele lehet ragadni (bad news, hogy mindig az a vége, hogy semmi sem elég jó). Na de ha kitartóan iszik az ember, akkor szerencsésen a harmadik korszakban landolhat, az érett bölcsesség épocában (és ha azt veszem, hogy évente 1000-1500 bort kóstolok meg, és 25 éve khm, dolgozok, akkor asszem, én már garantáltan borbölcs vagyok), amikor is már nem a tökéletesség számít egy borban, hanem a karakter, az egyediség. Hogy mennyire jól elkészített egy bor, másodlagossá válik (nem harmadlagossá, vagy jelentéktelenné, tehát még mindig számít, de nem a legfontosabb). A legfontosabb az, hogy legyen megkülönböztethető, legyen más, mint a többi, legyen szórakoztató… legyen szaga.
És az egri bikavér többnyire ilyen. Ritkán tökéletes, a szónak a bortudoros, jancisrobinsonos, szögmérős értelmében, de valamilyen. Sokszor viccesen billeg, sokszor túl van tolva rajta valami, mert hát egy sokféle fajtából álló házasítás, ahol a látszólag szigorú szabályrendszer ellenére szép nagy játszótere van a borásznak. Általában jellemző rá valami mély, érett, feketén-kéklőn fortyogó gyümölcsösség, amitől nem nagyon hasonlítható más borvidékek borához. Még mindig gyakran előfordul, hogy úgy jó rendesen meg van hordózva, és hogy a cuvée-ben vannak masszív, tanninos, változó érettségi állapotú francia fajták (merlot, cabernet-k), amik mulatságosan nagyot mondóvá teszik, de hát senki nem veszi túl komolyan, mert mégiscsak érződik: alapvetően ez egy kékfrankos alapú, gyümölcsös, jó ivású ital, melynek természetes közege a kerti parti és a bisztró, nem pedig a black tie és a fine dining. Nekem éppen ez a sokféleség és rakoncátlanság tetszik az egri bikavérben, hogy egészen pontosan azért soha nem tudhatom, mit kapok – pont az az izgalmas érzés fog el egy egri bikavér kitöltésekor, mint amikor pókerben megkaptam a két lapot és megnézem, most éppen mit osztottak nekem.
Soltész Egri Bikavér Superior, 2016
A héten úgy alakult, hogy háromszor is osztottak bikavért. Először a Borjour tévéműsor Vakteszt rovatának forgatásakor egy Soltész Bikavér Superior 2016-ot. Játszótársammal, Kézdy Dániellel azt kellett megtippelnünk róla vakon, hogy egri vagy szekszárdi bikavér-e, és sokat nem gondolkodtunk a válaszon. Már az illata is elég egri: ezek a meggyek és eprek, amik intenzíven pöfögnek belőle, jóval érettebbek, főttebbek, mint általában a feszes szekszárdi bogyók. És a gyümölcsök mellett hát, mondjuk úgy, karakán a fásság: a kakaó, a szegfűszeg mellett azért ott nagybőgőzik a cédrus is… újabban a modernebb, könnyebb szekszárdi bikákban a hordó nem ennyire konok. A sav közepes, a tannin sok, de érett, csiszolt, enyhén tapadós. A korty meglepően aromaintenzív és telt, az első pillanattól az utolsóig kitartó gyümölcsössége van. A savérzet viszont éppen hogy kitart, a szerkezetet főleg a masszív tanninok támasztják meg, az utóízben meg csak gurulnak tovább az érett, talán már picit be is kompótosodó gyümik, mindettől a kóstolója a lecsengés csócsálása közben könnyen hedonista, hanyatló Róma hangulatba kerülhet. 8.8
Gál Tibor Pajados, 2016
Pár nappal később egy kisebb külföldi társaság „jellegzetesen magyar” vörösbort kért tőlem, és egy Gál Tibor Pajados 2016-ra nyúltam rá a borrezervátumomban. Gazdag illattal támadott: érett málnás, feketecseresznyés nyitány után enyhe füstösséggel meg égetett gumival borzolta az orrunkat, hogy aztán vad erdei gyümölcsösségre váltson. Szerkezete az ellenkezője a Soltésznak: a tannin moderált, sokkal inkább a sav az úr. Itt is nagyon fruitdriven a korty, de túlérettségnek nincs nyoma. Az élénk, de nem túlzó savérzettől és a friss gyümölcsöktől fiatalos, lendületes a stílus, bár az utóíznek odapörköl egy picit a hordó – feketekávét löttyint a piros bogyósokra. Összességében harmonikus, egyensúlyos motyó, a kormos, rosszfiús imidzse ellenére vagy éppen amiatt is szerethető, a külföldiek is chapeau-ztak tisztességesen. 9.0
St. Andrea Merengő, 2017
A harmadik bika egy évfordulón jött szembe a St. Andrea étteremben. Régebben itt szélesebb volt a borkínálat, még külföldieket is lehetett kóstolni, most már kizárólag St. Andrea-borok vannak műsoron, ami elég… hogy is mondjam… fukar, de legalább van egy hely Budapesten, ahol normális áron poharazzák a Merengőt.
A 2017-es évjáratot kaptam (az új, ’18-ast épp ma mutatják be az Eger Superior rendezvényen). Nem ez az első találkozásom ezzel a borral – illatából most is dőlnek a merengőkre mindig jellemző érett feketebogyós gyümölcsök: feketeszeder, feketemeggy, aztán aszalt szilva, enyhe licorice, bőr és enyhe, fahéjas, egészen diszkrét hordós jegyek. A tanninok a három heti bikám közül itt a legcsiszoltabbak – ez általában is karaktere a nagy St. Andrea-boroknak: a tanninszerkezet mindig sima, érett, nagyon finomszemcsés, soha nem érezni benne szájpadláskaparó, fogínysanyargató durvulást, süppedős, mély alapja van mindig a kortynak, ezek a borok függőágyban ringatják a gyümölcsöket. Amik sokan vannak és továbbra is jó feketék, hosszan dáridóznak, mögöttük meg pont elég hangerővel jó savérzet és finom étcsokis hordós jegyek vokáloznak. Hosszú és harmonikus, pont mint egy romis, évforduló vacsora. 9.3
Szólj hozzá!