Kaptam egy bort ajándékba egy barátomtól, büszkén mondta, hogy mekkora találat, egy diszkontáruházban lőtte, új-zélandi chardonnay, csak két rongy, és hát óriási. Annyira óriási, hogy vissza is ment és vett még tizenkettőt, ebből futotta nekem az ajándékpalack. Én az ilyen ajándékborokat, és most egy pillanatra kalandozzatok el, kedves barátaim, egyből ki szoktam dobni, úgy értem persze, hogy akkurátusan, látható helyre, a kuka mellé helyezve, hogy vihesse, akinek szomorú az élete, de tényleg a lehető leghamarabb megválok ezektől az úgynevezett ajándékboroktól, mivel egyrészt felfuvalkodott, prekoncepciókkal teletömött borsznob volnék, másrészt meg a legigazabb az a közhely, miszerint túl rövid az élet ahhoz, hogy szar bort igyunk, küszködjön aki akar a (ismert villányi bortermelő neve törölve) hároméves, kétes eredetű portugieserével, a (év borásza neve törölve) gyorsba elkészített illatos fehérborával, na meg az olcsó, fos budget proseccókkal.
De most kivételt tettem, mert a kíváncsiság megölte a borsznobot, és ááááááááááááááááááááááááááá, ez mekkora hiba volt!
Rommá sminkelt, karakter nélküli, ócska, szerethetetlen penészvirág van ebben a kétezer forintos palackban. Duck Point a neve, amitől már eleve a Legalja magazin címlapsztárjává válik, hiszen az egyik legjobb új-zélandi pince, a Dog Point nevét nyalintja, de mindegy, ez még alig érdekes, végül is egy diszkontáruházban nem nevet, hanem árcédulát vásárolunk.
A bor illata egy szemérmetlen beterpesztés eredménye. Hordós érlelést imitáló vad vaníliák, enyhe oxidáció és nyers, otromba bútorlakk szag. Ha kétezer a magyar diszkontban, ki hiszi el, hogy ezt a bort Új-Zélandon megtermelték, majd szép hordólakást vásároltak neki, ott időt nem sajnálva ringatták, érlelték, majd lepalackozták, áthajóztatták a fél világon és végül – miután mindenki rátette a szent marzsot – még mindig befért a cucc (kisker áron) hat euró alá?! Ha. Ha. Ha. Márpedig a hátcímke toasty, oaky aromákról bazsevál. Ja, hogy az nem feltétlenül a hordóból jön? Oké.
De a szarcunami igazából akkor jön, ha olyan raj vagy, hogy megkóstolod. Eszeveszett, citrompótlós savérzet lefújtva valami glicerines, vaskos, habos-babos tramplisággal és minimális maradékcukorral. Egy korty után percekig tátott szájjal levegőért kapkodsz, de nem akárhogy ám, hanem ilyen felhúzott ínyekkel, fogmutogatva, riadt teveként.
Persze, értem, hogy valakinek miért tetszik ez. Hiszen ennek a bornak mintha mindene meglenne, mindene mintha érezhető volna… Van masszív savérzet, aztán ott a nagy hordósság, ami van is, de még sincs (ó, azok a belógatott szálfák és granulátumok!) és az a mindenen áthömpölygő nyami, gejl, Aranka pudingos életérzés… hát, néha tényleg nehéz az ilyen borokat legyorsulni a borvilág nagy vidámparkjában.
Én nem tudom elmondani rendesen, hogy ez a bor miért rettenetes. Igazából, ha meggondolom, azt is nehéz lenne szavakba öntenem, hogy egy Kiszel Tünde naptár miért nem műalkotás. Kifognak rajtam a szavak. És most még plusz bajban is vagyok, mert csak 8.0 pontig csináltattam a grafikus barátommal badge-eket. Úgyhogy ezért az egy szarért, ezért a nyomorult 7.5-es plecsniért fizethetek neki.
Néha elfogad bort, de annyira nem lehetek prosztó, hogy Kacsapont Sárdonéval tudom le a dolgot.
Szólj hozzá!