Amikor a körúton az úgynevezett Bikavér Párbajra siettem egy hotelbe, megállt mellettem egy reptéri transzferjárat és elémokádott egy busznyi brit turistát. Együtt várakoztunk aztán a zebránál, és közben elszórakozhattam azzal a gondolattal: mi lenne, ha rávenném őket, hogy ne a szemközti gyorsétteremben kezdjék az estét, melynek majd kétségkívül vizezett, kukoricadarás sörök és egyet fizet, kettőt kap nők lesznek a legfeledhetetlenebb emlékei, hanem a szomszédos hotelben, a Bikavér Párbajon.
Mi lenne, mi lenne, akkor először is el kellene nekik magyaráznom, hogy what the fuck is Bikavér.
És rájöttem, hogy nem tudnám.
Bullshit
Mert hát hogy is kezdeném? „Egy magyar vörösbor, ami főleg majdnem helyi szőlőfajtákból készül, de azért nem csak…”? Bullshit! Na jó, akkor határozzuk meg a területet, ahonnan származik, végül is minden, de a borvilágban aztán meg tényleg a minden az, hogy honnan vétetsz, szóval: „a Bikavér két, egymással nem szomszédos borvidékről jöhet, Egerből és Szekszárdról, Egerben közel tízszer annyi készül, mint Szekszárdon, de igazából az egri többségét nem is az egri borvidéken készítik, hanem valahol tök máshol.” Oh, no! Vagy mit szólnánk ehhez: „Lehet, sőt kell is hordóban érlelni, de azért – főleg, ha szekszárdi – a hordós érlelést ne nagyon lehessen érezni!” Well. Are you sure?!
Nem-ekre épített brand
Amikor tehát átléptem a hotel híres bikavérivók portréival díszített báltermének kapuját, persze már jól tudtam, hogy a Bikavér, mint olyan, nem létezik. Nincs olyan brand, hogy Bikavér, mert meghatározhatatlan, azonosíthatatlan, megfoghatatlan, kitalálatlan és mindezekből következően ismeretlen. Ami van belőle, az csak a sötét múlt: a tömegtermelés korszakának szörnyű löttye („Egri Bikavér”) és a jelen zűrzavara. Nemrég olvastam egy definíciókísérletet a szekszárdi bikavérre: „a jó bikavér az, amiből egy szőlőfajta sem érezhető ki”, ami borkészítési filozófiának valóban kiváló, alapja lehet egy harmonikus, jó cuvée-nek, de semmiképpen nem egy brandnek, mert hát „nem”-ekre nem lehet terméket építeni. (És milyen árulkodó az is, hogy soha, de soha nem hallottam még borértőktől sem azt egy bikavérről, hogy „ez nem bikavéres”, „nem gondolnám, hogy bikavér”… Nyilván azért, mert nem tudhatják, milyen valójában.)
Mit lehet tenni egy ilyen szörnyű slamasztikában? Ha megérkeztünk a Nem Tudjuk, Mik Párbajára? Hát, elő kell vennünk régi csodafegyverünket és fejest kell ugranunk a borokba, mert lehet ugyan, hogy ahány borász, annyiféle bikavérvonal, de majd ez a sok szép házasítás, a különböző forrásokból eredő, de aztán mégiscsak összeérő cuvée egységes stílusával, jellegzetes karakterével mégiscsak elsodor minket a megvilágosodást hozó Szent Csömöszölőfához…
Ja, nem.
Egyre jobbak!
A Bikavér Párbajon kb. negyven bikavért kóstoltam, nagyjából fele-fele arányban egrit és szekszárdit, és a kóstolt borok több mint fele jó bor volt, öt-hat pedig egészen kiváló – ami jó arány, gondoljunk csak bele, tizenöt évvel ezelőtt ettől a fenekünket csapdostuk volna örömünkben a bálterem süpis padlószőnyegébe! De a Nagy, Egységes Bikavérkép még véletlenül sem rajzolódott ki a köpőedények felhői fölött, legfeljebb egy-két szekszárdi borász munkáján látszik, hogy egymáshoz hasonló stílus kialakításán fáradoznak.
A nem jó borok sokféleképpen voltak nem jók. Voltak közöttük túlhordózottak (főleg egriek), voltak olyanok, amik nem jó hordókban voltak (bizonyos magyar kádárüzemek még mindig nem megfelelő hordókat ajánlanak magyar vörösborokhoz). Voltak túlérett szőlőből készült borok. Volt két tétel, melyben megjelent az a bizonyos befertőződött, régi, egri pince szag. Voltak éretlen szőlőből készült borok (a legtöbb évjárata 2015 volt, nem egy tűzforró év, és ha éretlen cabernet kerül egy házasításba, az sajnos még kis mennyiségben is azonnal érződik…).
Az Alap Izé, az Egészen Jó Valami és az Über Király Nemtommi
A jó egri bikavérek nagy formátumú, testesebb, hordósabb borok, és még véletlenül sem bikavérként határozzák meg magukat. A St. Andrea Merengő vagy a Kovács Nimród Winery Monopole Superior tényleg klassz, masszív házasítások, helyük van a magyar top100-as listán, de a bikavér szót akkora betűkkel írták a címkéikre, hogy aki el tudja olvasni, egyből átmegy a pilótavizsgán. Az egri borászatok érezhetően nem hisznek a bikavérben, nyomasztja őket a múlt terhe, és inkább az én-brandet építik, saját fantázianevekkel az „egyébként bikavér” boraikon is. (A Merengőt sok borszerető, műkedvelő barátom ismeri, és többségük nagyon elcsodálkozott, amikor elmondtam, hogy ez bizony egy bikavér…) Ha a Bikavér Párbaj Nagy Átlagát húznám-vonnám, azért azt mondanám: a szekszárdi borok modernebbek, egyenesebbek, érthetőbbek és szerethetőbbek. Az egriek közül sok tételen érezhető nehézkesség, tétovaság és az ódivatúság fuvallata. (Kivételek persze vannak: meglepően elegáns és könnyed volt a Soltész Bikavér és Tóth Ferenc mindkét bemutatott Bikavére.) Egerben inkább individualizmus van: a pincészetek önállóan érvényesülnek saját nevükkel, mert a közös új, borvidéki brandek még nem működnek, a régiek meg cikik. Az Egri Csillag – a helyi fehér bor – jó kezdeményezés, de elakadni látszik, mert a termék egyfelől túl bonyolult, másfelől meg nincs határozottan szabályozva és körülírva. (Ellentétben a Balaton-környéki borvidékek olaszrizlingjével, a BalatonBorral, mely kellően egyszerű és egyelőre fegyelmezetten menedzselt termék…) Az egri bikavér baját tetézi, hogy ráültettek még három kategóriát: a classicust, a superiort és a grand superiort, ami értelmetlen egy amúgy is nehezen azonosítható bor esetében, mert így a tapasztalatlan vásárló választhat az Alap Izé, az Egészen Jó Valami és az Über Király Nemtommi között… és hát akkor már inkább egy kadarkát, köszi, annak legalább van értelme.
Kié legyen?
Az egri borok fogyasztója a legidősebb az összes borvidék közül, Szekszárd viszont sikeresen szólította meg a fiatalabbakat. Szekszárdon vannak jó közös kezdeményezések: a Fuxli sillersztori, az egységes palackban megjelenő, sikeresen domesztifikált kadarkák – és talán lassan idesorolhatók a szintén egységes palackba zárt, könnyedebb stílusú bikavérek is (na meg a kreatív, borközpontú borvidéki rendezvények). A Bikavér Párbaj számomra legkedvesebb borai mind szekszárdiak voltak. Elegancia, fűszerek, karakter… a legjobbak – Vesztergombi, Tüske, Takler, Vida, Heimann – ezt hozták. És hát közülük is kiemelkedett a nagy kedvenc, a Sebestyén Pince Iván-völgyi Bikavér, törékeny szépségével, könnyed nagyvonalúságával, melyben a legtöbb kadarka van a kékfrankos mellett. Ezek a szekszárdi bikavérek mind olyanok, hogy bátran odaállnék velük külföldi bikavérszűz barátaim (oké, nem a körúti transzferbarbárok) elé, hogy na, ez a magyar vörösbor!
És hogy mi következik mindebből? Ó, ha én azt tudnám! Azért ha elképzelem, hogy ötven év múlva utódaink milyen bikavéreket szűrnek a Marson, nem feltétlenül egrit látok magam előtt. Most hirtelen három forgatókönyv van a bor scifimben. Az egyikben eltűnik a bikavér név, béke poraira, szép volt, jó ritkán volt, soha sem működött. A másikban egyetlen borvidék használja, mert olyat a világ nem látott, hogy egy helyi brandet több vidék is bitorolt (képzeljük el, hogy például Amarone van Venetóban és mondjuk Szicíliában is…). És akkor már Szekszárd a nyerő, az egriek úgyis csak ímmel-ámmal akarják, meg különben is, a Garay-versben volt először leírva a bikavér. A harmadikban a Bikavér a magyar, jelentős részben kékfrankosból és kadarkából álló, könnyed, jellegzetes, fűszeres, elegáns, nagy ászokhordós vörösbort jelöli. Megkóstolhatnánk a mátrai, meg a soproni bikavért!, jó lenne, nem igaz?
Hogy őrültségeket beszélek? Hogy meggondolatlanságokra késztet ez a félig-meddig meggondolatlan, kitalálatlan, de ezer hiányosságában is szerethető, mégiscsak a miénk valamicsoda?
Lehet.
(Megjelent a VinCE magazin 2018. áprilisi számában.)
Szólj hozzá!