Kedvenc időzített bombánk: a narancs!

Volt egy közös vonás három teljesen különböző borbemutatóban, melyeken részt vettem Budapesten az elmúlt félévben: mindegyiken – akarva-akaratlan – a narancsbor lett a főszereplő. Igen, jól hallottátok: a hosszabb ideig héjon tartott, ezért többek között sötét (olykor narancsos) színűvé váló fehérbor. A narancsbor! Pedig ő első ránézésre nem egy sztáralkat, igaz?

Az egyik rendezvény a hárslevelű fajta legnagyobb bemutatója volt, a másik az úgynevezett természetes borok fesztiválja, a harmadik pedig egy – különben meglepően sok klasszis (nem narancs!) tételt felvonultató – „határon túli magyar” kóstoló.
Már a hárslevelű-bemutatón is csodálkoztam egy kicsit, hogy hogy kerül a narancs az asztalra: egyrészt a jó hárslevelű önmagában is elég izgalmas, nem kell annak még fennhéjazás, másrészt meg inkább aromásabb fajtákból szokás narancsbort készíteni. (Ugyanennyire nehezen érthető, ha furmintból készítenek narancsbort. A kevésbé aromás, neutrálisabb fajtáknál nincs olyan sok többletet adó komponens, ami kioldódjon a héjból, viszont a csersavak feltartóztathatatlanul jönnek – vagyis szinte csak azok… Ezért is készítenek inkább a világ sok táján narancsbort az illatos fajtákból, például gewürtztraminerből vagy sauvignon blanc-ból.)

Felkarolták az ezo-borpapok

Az, hogy az úgynevezett természetes borok fesztiválján tobzódtak a narancsborok, már szinte magától értetődőnek tűnt, mivel az utóbbi időkben a narancsborkészítést mindenhol a világon az „organikus”, „természetes” és „zéró kénes” tanokat hirdető ezoterikus borpapok karolták fel a leglátványosabban, pedig a héjon áztatásnak és erjesztésnek semmi köze a bióhoz – legfeljebb csak újabb ürügy a bor stabilizálásának elhagyására, mondván, a héj és a belőle kioldódó tannin természetes védelmet ad. A héjon tartás csupán egy technológia, ami nem kapcsolható össze a vegyszermentes borkészítéssel, ráadásul a technológiát kis mértékben (néhány óráig, vagy akár napig) előszeretettel alkalmazza rengeteg amúgy nagyon nem bio borászat is.

A határon túli magyar borászatok kóstolóján pedig a nagyságrend volt megdöbbentő: szinte mindegyik felvidéki borászatnak volt narancsbora (de a Délvidék sem maradt el nagyon), és a többségük a kóstolósor végén, féltve tartogatott jolly jokerként húzta elő. Hmmm. Végül is egy kísérleti terméket. Egy jól felépített sor végén. Sokszor csodálatos borok után, mintegy csúcspontként. Hát… Aránytévesztés. És ez a szó azt hiszem, remekül jellemzi az egész nemzetközi narancsborsztorit.

Elég régi sztori

A történet amúgy több ezer éves: Grúziában elég régóta készítenek amforákban – és most már persze nem csak azokban – nagyon hosszan (nem ritkán évekig!) héjon tartott, egészen sötét színű fehérborokat. A modern időkben aztán az olaszok kapták fel: főleg Friuliban (és a szomszédos, szlovén területeken) lett nagy divatja, de sokan foglalkoznak vele egyéb észak-olasz borvidékeken, Ausztriában, Franciaországban vagy éppen Horvátországban is, ha pedig messzebb tekintünk: az utóbbi évtizedekben menő lett a narancs szinte az összes boros országban, de főként Ausztráliában, Dél-Afrikában és az USA-ban. A 90-es években még a borszakértőknek sem igazán volt fogalmuk a narancsborról, és ha megmutattak nekik egy sort, zavartan mosolyogva elismerték, hogy vannak köztük érdekes tételek, de sietve hozzátették: a műfaj maga „nem piacos”. Aztán alig tíz év telt el és hirtelen különleges sztár lett a narancs, a kétezres évek közepétől már nem lehetett olyan Michelin-csillagos éttermet találni, mely ne szerepeltetett volna minimum egy narancsbort a borlapján, az olasz-szlovén határ mindkét oldalán tevékenykedő Josko Gravner amforában készült narancsborai pedig amerikai borkereskedésekben simán megugrották a százdolláros álomhatárt.
Az utóbbi évtizedben viszont – a mindig harsány hívők hangos éljenzéseinek dacára –, nemzetközi szinten a narancsláz csillapodni látszik, hogy aztán szokás szerint jókora spéttel kitörjön nálunk.

De mi is az oka annak, hogy a váratlan boom után sokan hasonló hirtelenséggel elfordulnak szegény kis narikától? Hát, valószínűleg az a tendencia, amit a három kóstolón én is megtapasztalhattam, azaz, hogy a narancsborok között kínosan sok a hibás. Egészen jó indulatúan, a három rendezvény összes narancsborának megkóstolása után azt mondhatom: a tételek kb. fele volt egyértelműen hibás, ihatatlan, vagy a rendkívül magas illója miatt, vagy egyéb okból. További negyven százalék pedig az „annyira bizarr, hogy még én is alig tudom meginni” kategóriába került a jegyzetfüzetemben…

Kihívás borásznak – és fogyasztónak

Szóval a narancsbor tényleg kihívás. Kihívás a fogyasztónak, aki még ha mázlija van, akkor is minimum egy meghökkentő, tanninos fehérbort kap a poharába, földes, húsos jegyekkel, szárító karakterrel és gyakran intenzív kesernyével. Mindemellett valami beteges, sehol máshol nem tapasztalható, teljesen krézi, nagyon intenzív, de valahogy mégis megfáradt gyümölcsösséggel, „hanyatló Róma” hangulattal… Furán hangzik most, ha minderre azt mondom: a narancsbort nagyon lehet szeretni, de tényleg ez van, a legjobb példányok nem nyugvó, őrült intenzitásukkal jó néhány fogyasztót levesznek a lábáról (az én „életem top tíz kóstolási élményé”-ben is van narancsbor… és hát a minden idők tíz legrosszabbja listán is ott kísért legalább kettő…).

Kihívás a hivatásos borértőknek is, hogy a helyén kezeljék: azaz narancsborként kóstolják és értékeljék, ne borként. Voltam nemrég egy borzsűriben, ahol vakon bíráltuk a borokat, és egy narancsbor odakeveredett a sorba (mint utólag kiderült, egy végtelenül szimpatikus, a különböző, itthon alig ismert technológiákat autodidakta módon, külföldi könyvekből tanuló és azokkal kísérletező, egri borász szürkebarátja). Bár a jelenlévő szakértők mindegyike azonnal felismerte, hogy narancsborral van dolga, mindannyian a legalacsonyabb kategóriába, közvetlenül a hibás után következőbe tették. Mert egy hagyományos sorban nem tudtak vele mit kezdeni. Vagy talán azért, mert elegük van a „csak a természetes bor az igaz bor” mantráját fújók szólamaiból és az emögé bújó, sokszor hibás bort előállító borászok könnyűkezűségéből és zsigerből elutasítanak mindent, ami nem tankönyvi. Merev dogmákra szemellenzős elutasítás a válasz… ismerős máshonnan is? Kár érte, mert a kísérletező kedv egy borásznak az egyik legszebb erénye – és különben is, ki akar folyton tökéletesre csiszolt, jól ismert stílusú, steril borokat inni? Hát meg is őrülnénk az állandó hibátlanságtól, nem? (Éljenek az ellentmondások… egy rövid ideig!)

És végül kihívás a borásznak is, aki azokon a bogyóhéjakon baktériumok és gonosztevők milliárdjait hurcolja be a borába, és mivel nem távolítja el őket, amilyen gyorsan csak lehet (sőt…), kockázatos játékba fog. Igen, a narancsborkészítés lutri. Orosz rulett. Jó, rendben, borász olvasók kedvéért: fekete mágia. Tényleg emberfeletti képesség hónapokon keresztül átlátni az ezzel a technológiával készült borok erjedési és oxidációs folyamatait. Emberibb viszont bevallani, hogy nem tudjuk teljes mértékben kontrollálni, mi lesz végül is a palackban. És még emberibb fogyasztóval (akár szakértő, akár nem) együtt örülni (úgy értem: együtt inni), ha egy narancsbor tényleg jól sikerült. Mert az ám csak az öröm!

(Megjelent a VinCE magazin 2017. márciusi számában.)

Kapcsolódó postok

Szólj hozzá!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Rólam

Nagy Sebestyén vagyok. Borról beszélek ezen a blogon. Borról és mindenről, ami borral kapcsolatos. És minden téma kapcsolatos a borral. Például úgy, hogy ha megbeszéljük, kinyitunk közben egy bort… :) Tovább

Hirdetés

Legutóbbi posztok
Kategóriák
Legnépszerűbb
Archívum