A bennfentes mondat, amit lehet, sőt kötelező ismételgetni ezt a bort töltve, hogy „ez a Bortársaság (még bennebbfentes körökben csak „Bété”) tulajdonosának a bora!”. A valóság persze ennél bonyolultabb. Vagy egyszerűbb. (Ezt sosem tudom eldönteni a valósággal kapcsolatban.) Igazából Tálos Attila Bt.-tulaj balatonszöllősi szöllőjéből készíti a Béla és Bandi Borászat, hogy aztán az egészet a Bortársaságban adják el.
Egyetlen hordó
Az egész ebben az esetben 600 palack, egyetlen 500 literes használt hordó. A Bt.-honlap kihangsúlyozza, hogy régi faprést használtak, kézzel csömöszöltek és a bor „minden részletében helyben, kézzel” készült. Ha tényleg 500 liter a mennyiség, ezen én azért nem lepődöm meg, a hírértékű az lenne, ha ehhez a pár száz tőkéhez szüretelő kombájnt bérelnének, meg nagy tartályban körfejtenének.
Szóval dübörög a pátoszos, natúrmaníros marketing, ami azért a Bt-tulajbor esetében ellentmondásosabb, mint máshol, remélhetőleg azt már nem tüntetik fel sehol, hogy a bor ellenértékét, ha cash-sel fizetsz, kézzel teszik be a kasszába. (Bár a Bt-től nem idegenek a hipokrita húzások: tavaly tavasszal, amikor beköszönt a Covid, képesek voltak gumikesztyűt adni boltjaik dolgozóira. Nyitva vagyunk továbbra is, de no para, kesztyűben várunk!)

De ér-e 4,4-et?
A kasszás kis mókázással egyébként nem arra akartam utalni, hogy egy igazán jó kékfrankosért sok az a 4400 Ft, amibe a Gellavilla Kékfrankos kerül. Sőt. Az a helyzet, hogy a jó kékfrankosainkkal ott vagyunk a placcon, azaz legjobbjainkat össze lehet mérni nyugati szomszédunk kékfrankosaival. Ez nem a PSG – Fradi, amilyen lenne mondjuk a magyar cabernet sauvignonok nemzetközi meccse, hanem egy Ausztria – Magyarország Nemzetek Ligája derbi, oké, az egyest adják a legkisebb szorzóval, de azért inkább háromesély. És az igazán jó magyar kékfrankosok, pláne a jobb osztrák blaufrankischek mellett, egyáltalán nem drágák. Valójában ha kizárólag az élmezőnyt hasonlítjuk össze, a magyarok ár-értékben jobbak: szuper hazai borokat lehet találni a 10-12 eurós tartományban, míg az igazán jó osztrákok inkább 20 eurónál kezdődnek és nem kétszer jobbak.
A kérdés már csak az, hogy igazán jó kékfrankos-e a Gellavilla?
Sok gyümölcs, sok tannin…
Biztosan ott van a top tíz…, nem, inkább top húsz magyar kékfrankos listámon. Ügyesen elkészített bor, van tartása, gyümölcshangsúlyos, roppanós, kraftos. Nem légies egyáltalán, de juicy, lehet inni. A korty egészen telt, és „jelen van” az elejétől a végéig. De az is igaz, hogy az egész bort áthatja egy kis törkölyösség is, a borbolondok rémes szavával: túlextraháltság – amikor túl sok anyagot nyertek ki a héjból és ettől a bor enyhén tanninos, tapadós lett, olyan, amitől az ember a kóstolás után a nyelve közepét a szájpadlására tapasztja és hunyorogva cuppantania kell egyet. A hordó, még ha használt is, akkor is érződik. Bár sok cigánymeggyes aroma tör fel folytonosan a kortyban, a könnyedség hiányzik. Apa cigarettafüsttel átszőtt, részeg, esős kapualjakban ázott, nehéz télikabátja jut eszébe erről a kékfrankosról minden jól nevelt kóstolónak.

Szólj hozzá!